|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Györffi Kálmán 1999. augusztus 26.Szapáryfalván augusztus 20-22. között rendezték meg a Szapáryfalvi Napokat, a helyi fiatalok kitartó munkája eredményeképpen. Istentisztelettel kezdődött a rendezvény, majd a gyermekek vetélkedője következett, volt focimeccs, lovak szépségversenye. Az igazfalvi hagyományőrző csoport vendégszerepelt, a helybeliek Györffi Kálmán Az igazgató nyugdíjba megy című kétfelvonásos vígjátékot mutattak be. /(Király Zoltán): Falutalálkozó a Bánságban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 26./2000. december 15.Megjelent a Találkozások /Státus Kiadó, Csíkszereda/ című irodalmi szöveg- gyűjtemény, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Irodalmi Kör antológiája. A huszonkét szerző verseit, rövidprózáit tartalmazó kötetet Bajna György, Gál Éva Emese és Györffi Kálmán szerkesztette. A könyvben Kercsó Attila a gyergyószentmiklósi irodalom-népszerűsítő egyesületek történetét elevenítette fel. 1898-ban hozta létre Görög Joachim örmény katolikus lelkész-tanár az Úri Kört, amelynek célja az irodalom népszerűsítése volt, 1904-től pedig az Iparos Kör folytatta a megkezdett nemes munkát. A gyergyószentmiklósi irodalmi kör 1997-ben tagja lett a Kárpát-medencei irodalmi köröket felölelő Irodalmi Társaságok Szövetségének (a szövetség 1998. évi közgyűlését éppen Gyergyószentmiklóson tartotta a Salamon Ernő Irodalmi Kör meghívására). /Gyergyói irodalmi antológia. = Hargita Népe, (Csíkszereda), 2000. dec. 15./2004. április 16.A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Irodalmi Kör, a SEIK, 1962 óta tartja összejöveteleit. Önképzőköri jellegű, tagjai száma 12–20 között ingadozik, de voltak időszakok, amikor 35–50 irodalombarát is látogatta üléseit, s tagjai között olyan irodalmárokkal büszkélkedhetett, mint Györffi Kálmán, Szávai Géza, Gál Éva Emese vagy az orvosként is köztiszteletnek örvendő Kercsó Attila és Panigay Róbert. A kör tagjai között tarthatták számon a történész Garda Dezsőt is. Az idei rendezvények közül Ambrus Lajos költő, meseíró, Rokaly József helytörténész, Komán János költő felolvasóestje emelkedik ki. E hónapban Tüzes Bálint nagyváradi költő lesz a vendég, májusban Kozma János budapesti költő, előtte a Helikon szerkesztőségéből Szilágyi István, Sigmond István és Király László látogat Gyergyószentmiklósra felolvasni. Júniusban a beregszászi Füzesi Magdolnát várják estjükre. /Bajna György: Túl a negyvenen. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 16./2007. február 15.Az MSZP-SZDSZ kormány körbevetette az Országházat a vasrácsos kerítéssel, majd elmagyarázta, hogy a Házat a terroristáktól kell megvédeni. Milyen érdekes, Iliescu még csak pár órája volt hatalmon, amikor kifejtette a tévében, hogy az országot a terroristáktól kell megvédeni!A román kommunistákból lett demokraták ennyit tudtak nekünk kitalálni: jönnek a terroristák. A magyar kommunistákból lett demokraták nemkülönben: megvédjük a Házat a terroristáktól. Aztán a román kommunista behívta Bukarestbe „rendet csinálni” a bányászokat. /Györffi Kálmán: Még egyszer a Műveleti Területről. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), febr. 15. – 7. sz. /2007. szeptember 28.Gyergyószentmiklóson a Tarisznyás Márton Múzeumban megnyílt Balázs István képzőművészeti kiállítása. Csergő Tibor András múzeumigazgató köszöntője után Györffi Kálmán író mutatta be a művészt. Balázs István a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetben dolgozik. Festményeinek nem adott címet, hogy szemlélői maguk döntsék el, mit láttak. /Bajna György: Egy vasárnapi festő pénteki tárlata. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 28./2008. augusztus 15.Az úgynevezett rendszerváltozással a két legeredetibb és legjellemesebb erdélyi prózaíró és a legjellemesebb költőnő kivonult az irodalomból. Az egyik prózaíró Györffi Kálmán, a Fehér ház című könyve kitűnő regény, a másik Varga Gábor, aki írt egy sorozat nagyon jó elbeszélést és három remek egyfelvonásost, most minisztériumi tisztviselő Bukarestben, és se Györffi Kálmán, se Varga Gábor nincs jelen az irodalomban, pedig ők nagyon karakánul viselkedtek azelőtt. Adonyi Nagy Mária a Dsida utáni erdélyi költészet legeredetibb hangú költője volt, most valahol Pesten korrektor, még a teljes nevét sem használja, és letagadja, hogy ő valaha is költő lett volna. Arról, hogy ennek a közel fél évszázadnak az irodalmából mi marad meg az irodalomtörténet számára, azt kell mondani, hogy nagyon kevés. Adonyit, Györffit és Varga Gábort, ha lesz irodalomtörténet, akkor számon fogják tartani, de a sok irodalmi nagyságot megemészti az idő. Hova lett Asztalos István, Horváth István vagy Nagy István? Még Szabó Gyula is, pedig jó író volt, igen kevés marad meg a műveiből. (Karácsonyi Zsolt: Buborékirodalom – Beszélgetés Szőcs István íróval, kritikussal, Helikon, 2008. augusztus 10.) /b. d. : Meglepő fordulatok. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 15./2010. október 16.Gyergyó az irodalombanGyergyószentmiklós szellemi életét 1945 után a városi művelődési ház tevékenysége határozta meg. A szépirodalmi élet egy ideig önképzőköri tevékenységre korlátozódott, ott képződött alap a későbbi irodalmi kör számára. 1968 őszétől folyamatos és szervezett köri munka kezdődött Váli József, majd 1969-től Nyisztor Miklós, 1972–73-ban Csata Ambrus vezetésével. Átmeneti hanyatlás után az irodalmi kört 1976-ban Bajna György szervezte újjá; ez alkalommal veszi fel a város jeles költő szülöttje után a Salamon Ernő Irodalmi Kör nevet. Salamon Ernő a város szülötte, 1912. május 15-én jött a világra. Az 1915-ben átadott gimnáziumban érettségizett, 1937-től Marosvásárhelyen élt. 1942 májusában munkaszolgálatra hívták be, Ukrajnában tífuszt kapott, és 1943. február 27-én egy olasz (?) katona agyonlőtte. Iskolája 1968. február 25-én vette fel a Salamon Ernő nevet, akkor avatták fel Izsák Márton Salamon Ernő-szobrát is. Az irodalmi kör tevékenységét felélénkítette Györffi Kálmán és Szávai Géza jelenléte. Új alkotók kapcsolódtak a közösségbe, köztük Burján Gál Emil, Gál Éva Emese és Kercsó Attila. A kör élén sokáig Kercsó Attila állt. Rendszeressé vált az újonnan megjelenő könyvek szerzőinek előadói meghívása, beillesztve a kör működését az országos szellemi vérkeringésbe. Kiadták az irodalmi kör Találkozások antológiáit, az elsőt 2000-ben, a másodikat a várossá nyilvánítás centenáriumán, 2007-ben. "A nyolcvanas évek második felétől a kör vezetését a legaktívabb, leglelkesebb tagok látták el, mint Gálné Esztegár Ildikó, Gál Éva Emese és Bajna György. Taglétszámunk 20 és 40 között váltakozott. Gelu Pateanut és Szilveszter Lászlót a műfordítás titkairól faggattuk, de Rab János etnobotanikai előadására is szép számmal gyűltünk össze. A Garda Dezső vezette történelmi kör diákjainak dolgozatai mindnyájunk figyelmét lekötötték." (Az előszóból) Az antológia huszonkét szerző írásait ölelte fel. (András Szabolcs, Bajna György, Bábics István, Biró László, Bőjte Balázs, Burján Gál Enikő, Burján G. Emil, Cseke Péter, Czirják Edit, Csata Ambrus, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Gálné Esztegár Ildikó, Gergely Edit, Kedves Tamás Gyopár, Kercsó Attila, Nap Katalin, Panigay Róbert, Papp Attila Zsolt, Raffy Lajos, T. Szabó Edit, Váli József.) Érdekes módon, az 1989-es fordulat után, amikor már nem kellett tartani a "hallgatózóktól", az irodalmi kör iránti érdeklődés alábbhagyott, jegyezte meg egy interjúban Kercsó Attila. Ennek ellenére kéthetenként üléseztek, és 2007 októberében megjelent a második gyűjtemény is, a Találkozások II. A körösök megadták a módját az ünneplésnek. Mintha lakodalom lett volna, úgy megtelt a Szilágyi vendéglő, írta tudósításában Balázs Katalin (Hargita Népe, 2007. október 30.). "A jelen lévő költők és prózaírók (András Szabolcs, Bajna György, Bákai Magdolna, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Eperjessy Kinga, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, dr. Kercsó Attila, Bíró László, Györffi Kálmán és a kör tiszteletbeli tagja, a borszéki Kamenitzky Antal) a kötetben megjelent írásaikból olvastak fel, röviden szólva önmagukról is, melyből kiderült, különböző foglalkozású és látásmódú embereket köt össze Gyergyóban az irodalom, az irodalmi kör". A második gyűjtemény előszavában az alapítók egyike, Bajna György, aki Kercsó Attila halála (2008. március 20.) óta ismét körvezető, megjegyzi: "szerény gyűjteményes kötet ez mindössze, amellyel egy 1962 októbere óta, 45 éve hosszabb megszakítások nélkül működő önképzőkör tagjai próbálnak a 100 éves város előtt tisztelegni. Gyergyószentmiklósi születésű, illetve Gyergyószentmiklóson élő, helyiekké avult tollforgatók. Van ellenben olyan alkotó is, aki nem él városunkban, de a kötet szerkesztői úgy vélték, kimaradhatatlanok: Váli József mint a kör egykori elnöke, Bereczki Károly mint alapító tag, Csata Ernő, illetve Kamenitzky Antal és László Péter Sándor mint a kör tiszteletbeli tagjai". Idén október hetedikén a Súrlott Grádics irodalmi kör és a Baricz Lajos irányította Kolping Család vendégeiként találkozott az olvasókkal két régi "Salamon Ernő-s": Bajna György (1947) és Györffi Kálmán (1945). Számos gyergyói gyökerű olvasó, helybeliek, városiak várták érdeklődéssel őket. (Társaik, Gál Éva Emese, Burján Emil, Panigay Róbert, Bákai Magdolna kényszerű okok miatt nem jöhettek el.) Szó esett a húszezres városka irodalmáról, a kör történetéről. A Grádics vezetője Kercsó Attilára emlékezett, ízelítőt nyújtva költészetéből. Felolvasta a szerző 2005-ben megjelent, Gerlék a lármafán című könyvének kötetzáró Sírversét is: "Én csupán önzésből féltem a haláltól, / Azért nem bántottam, hogy senkit ne bántson, / és az elmúlást is addig dédelgettem, / Amíg bölcsőjébe ő fektetett engem." Ismertették röviden Panigay Róbert vadásztörténet-író és a képzőművész-költő házaspár, Burján Emil és Burján Gál Emese munkásságát. Gál Éva Emese verseiből Szabó Mária és Bölöni Domokos olvasott fel. Idézzük az Ima a Székelyföldért záró sorait: "Uram! Űzd ki magadból azt az árnyat, / ami gátat vet a székely hazának, / hogy otthonunk maradjon ez a föld, // s ne hatalmaskodjanak sarlatánok / itt, ahol menteni kell a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld!" Bajna György tekintettel volt a fiatal nemzedékre, gyermekverssel kezdett, majd szép karácsonyi költeményekkel előlegezte meg a szeretet ünnepét, és egyik karcolatát is felolvasta. Sokoldalú ember Bajna, nem hiába próbált ki féltucatnál is több foglalkozást, míg az újságírás lett a kenyere, mára pedig "ha újságíró lehet ilyen, akkor nyugdíjas vagyok". Szülővárosát úgy ismeri, mint a tenyerét, legújabb könyve egy kiskalauz, Utcáim – Gyergyószentmiklós utcáinak rövid története: tévés munkálkodásának csöppet sem mellékes "terméke"; megszületését a helyi tévében sugárzott sorozat iránti fokozott érdeklődés ösztönözte. Györffi Kálmánt vásárhelyiként ismerték olvasói és barátai, kevesebben tudják, hogy magyar szakos tanárként gyergyói iskolákban tanított, ott le is telepedett. 1980-tól újságíróskodott, míg el nem lehetetlenítették. Erről Szőcs István mesélt Karácsonyi Zsoltnak a Helikon 2008. augusztus 10-i számában megjelent interjújában: "Emlékszem, hogy nálunk, az Előre szerkesztőségében, amikor mindenki kis nyögdicséléssel intézte el azt, hogy a főnök, Szilágyi Dezső beleír a kéziratokba, Györffi felállt és felolvasott egy nyilatkozatot. Mondtam neki: – Kálmán, ülj le a seggedre! –, és húztuk vissza a székre. De ő felugrott és elolvasta a tiltakozást, aztán lemondott az állásáról, és elkezdett éhezni, amit azóta is folytat. Bár aztán az Előre még egy darabig visszavette azzal, hogy ne írjon semmit, csak vegye fel a fizetést és fogja be a száját." Györffi rövid magyarországi "kitérő" után visszaköltözött Gyergyóba, ismét tanár, eljárogat az irodalmi körre is, és a toll sem esett ki a kezéből. A közönség nagy élvezettel hallgatta a Székelyföld októberi számában megjelent, Az öreg pincér balladája című ironikus novelláját, hatalmas tapssal jutalmazva a felolvasást. A kolpingosok versmondói Muresán Kilyén Emma irányításával rövid összeállítással emlékeztek az aradi vértanúkra, a Simon Kinga vezette Szent Cecília együttes az őszhöz, szürethez illő énekeket adott elő, Szántó Árpád daltulajdonos pedig ezúttal sem hagyta ki az alkalmat, és általános derültség közepette elzengte a Súrlott Grádics kör (Nagy Miklós Kund szövegére komponált) "himnuszát". Damján B. Sándor, Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 6.Régmúlt nyár, s tovatűnt pipacsNem akármilyen társaság koptatta egykor az udvarhelyi gimnázium padjait. A múlt század hatvanas éveinek elején költővé lévendők ballagtak el a vén falak közül, hogy messzire jussanak a tudás által, s szavaik által majd visszatérjenek. Pontosabban, az akkor igen határozottan a reáliák felé elmozduló középiskolában egy olyan erős irodalmár-társaság verődött össze, amely hasonszőrű, egyívású társakkal kiegészülve aztán a későbbiekben, Kolozsváron, igencsak fontos irodalomtörténeti eseményeknek lett a kiváltója. Ezt a négyesfogatot Farkas Árpád (1944), Magyari Lajos (1942), Molnos Lajos (1941) és Balázs András (1943-1978) alkotta. Molnos visszaemlékezése szerint a „gimiben” már szerkesztettek egy kizárólag irodalmi „töltetű” faliújságot, amelyen egymást, egymás költészetét igyekeztek bemutatni az iskola diákságának, de ugyanakkor olyan esteket is szerveztek, amelyekkel kivitték ezt a fajta irodalmat a városba. A kis társaság nagy szerencséje, hogy 1961 őszétől – kisebb magánéleti gondokat és egy-két sikertelen felvételit leszámítva – mind a négyen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen találják magukat, a Bölcsészkaron, sőt, ugyanabban a csoportban, hiszen mindannyian magyartanári képesítést kívántak szerezni. Ez a kis udvarhelyi csoport hamarosan két kollégával egészült ki, a brassói Apáthy Gézával (1943-1976) és a sóváradi Király Lászlóval (1943). A „hatok” hamarosan megkerülhetetlenekké váltak, ha szépirodalmi próbálkozásokról, bemutatkozásról, vitaestről volt szó, de kiválóan megállták a helyüket együtt a focipályán, sőt – emlékszik vissza Molnos – udvarolni is testületileg vonultak fel, hogy a hatás még frenetikusabb legyen. Példaképekként, „nagy elődökként” lebegett előttük az a költészeti eszmény, az a proletkulttól szabaduló, neoavantgárd literatúra, amelyet a néhány évvel idősebb Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán és Jancsik Pál képviselt. Ezt a hatos-fogatot együtt lehetett viszontlátni a Gaál Gábor Körben, amelyet 1963 őszétől Bodor Pál (1930) „felügyelt”, aki az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályán dolgozva előkészítette mindnyájuk számára a költői indulást. A debüt klasszikus útja akkortájt az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk, az Ifjúmunkás című lapokban és az Előre című bukaresti napilap hétvégi mellékleteiben való megjelenésen át vezetett az antológiában való szereplés, majd az önálló kötet irányába. A hatok mindannyian benne vannak az 1967-ben napvilágot látott Vitorlaének című lírai antológiában. A második Forrás-nemzedék néven „nyilvántartott” társaság – ekkor már nem haton vannak, hanem tízen-tizenketten, hiszen Csiki László, Kenéz Ferenc, Palocsay Zsigmond, Czegő Zoltán, Pusztai János, Györffi Kálmán és Kocsis István is ide sorolható – Forrás-kötetei annak rendje-módja szerint szép sorban napvilágot is látnak. Mire a közigazgatási átszervezés (1968) bekövetkezik, s lehetőség van a vidéki lapok szerkesztőségeiben való elhelyezkedésre, ezek a fiatal írók és költők igyekeznek a tanügyinél nagyobb mozgásteret és alkotói szabadságot kínáló szerkesztőségi műhelyekben elhelyezkedni. Dali Sándor főszerkesztő valóságos költő-hadat gyűjt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör köré, de hasonló kirajzás figyelhető meg Csíkszeredában, a frissen alakult Hargita című napilapnál is. A költői pályák törvényszerűen és jól alakulnak. E fiatalemberek közül többen is – például Farkas Árpád, Magyari Lajos – harmincéves korukra érettségi-tétellé nemesednek. Hírnevüknek, befogadottságuknak jót tesz a közéleti szereplés, hiszen költészetük is olyan, hogy – túl az általános emberin -közösségi kérdéseket, azon belül pedig egy igen erős és meghatározó székely identitást vállalnak fel. Az ugyancsak nagyon fiatalon elhunyt brassói Apáthy és alig megkezdett költői pályáját tragikus körülmények közt záró, harmincöt évesen elhunyt székelyudvarhelyi Balázs András számára azonban nem adatott meg a lehetőség, hogy több évtizedes pályán futva hagyjon látható és maradandó nyomot az irodalomban és a közéletben. Balázs András 1968-tól a Hargitához szegődik, ahol színvonalas publicisztikai írásaival hívja fel magára a figyelmet, hamar megérezi, hogy milyen pászmán lehet és szabad haladni egy olyan korban, egy olyan rendszerben, amely az emberarcúság leple alatt zsarnoki és embertelen is ugyanakkor. Ez az újságírói munka négy esztendeig tart, 1972-től – máig tisztázatlan körülmények között – kiszorítják a „szocialista” sajtóból. Érdekes, hogy ekkortól kezdődően már nem tanárként, hanem gyári munkásként tevékenykedik. Ekkortájt készül el a Cicoma nélkül című kötet terve, amely azonban soha nem lát napvilágot. Molnos Lajos, amikor ezt a Tetők magasából című kötetet összeállította, ebből a kéziratból, illetve a hagyatékban maradt kiadatlan és kéziratos versekből válogatott. „Nem tudhatom, hogy másoknak, a mai olvasóknak mit mondanak ezek a versek (…)? Nem vagyok szakavatott ítész, viszont igencsak elfogult, részrehajló vagyok mind a költő személyét, mind a verseit illetően. Az én álmaim, hangulataim, bánataim, lelkesedéseim is ott vannak (…) a versekben, amelyek, hiszem, sok mai olvasót is megérintenek. (…) Király László szavaival élve, valamikor mi is pipacsok voltunk. A nyár, a mi nyarunk is elmúlt, de verseinkben továbbélnek a pipacsok, akik mi is voltunk. Aki Balázs András is volt, s maradt a verseiben, örökkétigre. Szeressük hát ezeket a verseket, bennük a pipacsokat szeretjük…” A fiatalon elhunyt költő emlékét, a posztumusz megjelent, késői „Forrás-kötet” bemutatóján Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, Lőrincz György író és Oláh István költő, az egykori Hargita című napilap munkatársa idézte fel. Balázs Éva, a költő unokahúga, néhány vers elmondásával bizonyította, hogy üde, naprakész, de a hatvanas évek „hanghordozását” őrző alkotásokról van szó, amelyek a nyilvánosságra-kerülés jóvoltából betölthetik azt a szerepet, amelyért létrejöttek. Balázs András, a költő érvényes „idézeteket” írt. Sokan voltak a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag tárában tartott rendezvényen, köztük a Balázs-család több generációból származó tagjai is. Ilyenkor látszik igazán, hogy egy Erdély-, sőt Kárpát-medence szerte ismert nemzetségről van szó, amely jelentékenyen szolgálta és szolgálja ma is a magyar tudományosságot és a kultúrát. Simó Márton, Székelyhon.ro 2015. október 31.Látogatóban a 70 éves Györffi Kálmán írónálGyergyószentmiklóson jártam szeptemberben, és köszöntöttem a 70 éves Györffi Kálmán írót. Talán ő a múlt század utolsó negyedének egyik legnagyobb erdélyi magyar novellistája. Györffi Kálmán 1945. március 26-án született Erdőszentgyörgyön. Alig néhány évet él a nagyközségben, mert a család beköltözik Marosvásárhelyre. Az Unirea líceumban érettségizik 1963-ban, majd elvégzi az építkezési technikumot. Néhány évi sepsiszentgyörgyi technikusi munka után beiratkozik a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakára, amit 1976-ban végez el. 1980-tól az Előre munkatársa. Több éven át tanít Gyergyószentmiklóson. Első írása 1968-ban jelenik meg az Ifjúmunkásban, majd az Utunk és a Igaz Szó is közli karcolatait és novelláit. Később az Igaz Szó szerkesztője lesz, ahonnan – kitelepedési szándékáról értesülve – meneszti a lap főszerkesztője. Másfél évi magyarországi tartózkodás után (ahol egy szombathelyi újságnak dolgozott) visszatér Gyergyószentmiklósra. 2006-ban vonul nyugdíjba. Művei: Csendes hétköznapok (novellák, 1973), Házavatás. Ágnes (két kisregény, 1975), Visszatekintő (regény, 1978), A nagy kórház (elbeszélések, 1981), Sodoma, avagy kiáltás az emberért(dráma, Igaz Szó, 1982), Intoarcerea (Visszatekintő román nyelven, George V. Volceanov fordítása, 1983), Mézízű napjaink (elbeszélések, karcolatok, 1987), Ne üldözz, Hermann! (novellák, Gálfalvi György válogatása, 2001). Györffi Kálmánnal 2015. januárban beszéltem telefonon, s jeleztem, hogy kerek évfordulós lévén, születésnapi interjút szeretnék készíteni vele. Nem gondoltam, hogy kerek-perec nemet mond, ahogy ő fogalmazott: nem akar születésnapi "szereplést": – Nagyon ritkán írok, két-három évente egy novellát, csak azért, hogy kipróbáljam magam, tudok-e még írni. De nem adom le sehová, hanem fölolvasom a kutyámnak s elégetem... – No, itt valami mást kell kitalálnom – biztattam magam –, személyesen kell találkoznunk. Erre idén szeptemberben adódott alkalom, amikor Gyergyószentmiklóson jártam, és felkerestem lakásán. Végül kint az udvaron, kényelmes kerti asztalnál, gyümölcsérlelő szeptemberi melegben telepedtünk le. Itt beszélgettünk múltról és jelenről, a sepsiszentgyörgyi, a kolozsvári egyetemi és az Igaz Szónál töltött évekről, a kitelepedés szándékáról értesülő főszerkesztői döntésről (H. Gy. azonnal menesztette a laptól), a '89-es zavaros időkben való "átsétálásáról" egy Szombathely melletti kis faluba (fia és lánya most is ott él), a magyarországi másfél év után hozott döntéséről, miszerint visszatelepedik Gyergyóba, itt folytatja tanári pályáját. Azóta keveset publikált, néha a Székelyföldben jelentek meg írásai. Hosszúra nyúlt baráti beszélgetésünk alkalmával nem tehettem, hogy ne kérdezzem meg: – Mikor olvasom a következő novelládat? – Soha! – Miért? – Az íráshoz három dolog kell. Az első a legfontosabb: az olvasó. Aki nincs! Régebb volt olyan, hogy az írók egymásnak írtak, számon tartották egymást, tartották a kapcsolatot. Például én nagy örömmel olvastam Kányádit, ő is olvasta az én írásaimat. A harmadik: a pénz. Mikor az ember bemegy egy nyomdába, azt kérdik: mennyi pénze van? – Ebből a háromból most mi hiányzik neked? – Az olvasó. Én is olyan vagyok,mint Szávai Géza. Szerettem azokat az időket, amikor háromezer példány fogyott el egy kötetből, most nem fogy el háromszáz. – Ha már szépirodalmat nem írsz, nem gondoltál arra, hogy összeállítod a családfádat? Erdőszentgyörgyön születtél, vadasdi gyökereket hordozol... – Nem kell megtegyem, mert édesapám már összeszedte az adatokat. – Kész van, használható? – Apámnál van. Azért kellett neki, mert Horthy tisztet csinált belőle, s be kellett bizonyítsa, hogy nem tudom hány száz évre nem voltak zsidók az ősei. – Mi volt édesapád? – Tanító. – Mit olvastál utoljára? – Kosztolányit és Babitsot. De már nagyon régen! – És az egyetemes irodalomból? – Dosztojevszkijt. Szerettem az elbeszéléseit... Bár két dedikált Györffi Kálmán- kötetet őrzök a '80-as évekből, amikor H. Gy. és "igazszós" csapata író-olvasó találkozókra járt magyar vidéken, magamhoz vettem a Házavatás. Ágnes című kötetét azzal a céllal, hogy kései dedikást kérjek a szerzőtől. Szó nélkül beleírt, bár jelezte, hogy ez az utolsó "irománya". Íme az ajánlás: Hál Istennek ez az utolsó "íromány" s erre se vagyok büszke. Barátsággal Györffi Kálmán 16. IX. 2015. Gyergyószentmiklós Kismagnós interjút szerettem volna a hétkötetes Györffi Kálmán íróval, de most nem jött össze. Talán legközelebb... Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 18.Györffi Kálmán: Válogatott novellákVajon a tizenévesek miért örülnek jobban azoknak az íróknak-költőknek, akiket „csak úgy”, mintegy mellékesen, a magyarórákat széles ívben elkerülve fedeznek fel maguknak? A választ nem tudom, de középiskolás koromban, az 1980-as évek végén nekem is volt legalább két ilyen olvasmányélményem: Sütő István én, Dániel című verseskötete, illetve Györffi Kálmán Johannes című hosszú novellája a Mézízű napjainkból. Sütő István verseiből tíz év múlva államvizsga-dolgozatot írtam a kolozsvári BBTE bölcsészkarán, Györffi Kálmán novelláiból pedig, íme, egy vékonyka kötetre valót válogattam a Székely Könyvtár sorozatba. A kör bezárult, mondhatnám elégedetten, csakhogy ifjúkorom nagy kedvence, a Johannes most hiányzik a válogatásból. Milyen szempontok szerint válogattam ki tehát mindössze 7 darab novellát a Györffi-írásokból? Általában lenni szokott valami a levegőben, amit okos emberek, jobb szó híján, „korszellem”-nek neveznek, s amivel meg is magyarázzák, hogy egymástól távol alkotó, egymásról mit sem sejtő írók miért kerülnek egymás mellé egy-egy olvasó fejében. Itt és most mindössze három könyvcímet említek: 1973-ban jelent meg Györffi Kálmán első kötete, a Csendes hétköznapok, 1975-ben Hajnóczy Péter A fűtő című első kötete, illetve 1976-ban az amerikai Raymond Carver első igazi kötete, a Will You Please Be Quiet, Please? Ma már tudjuk, hogy azokban az években főleg a metafikciónak, a szövegirodalomnak volt „konjunktúrája” a világirodalomban, de azt is tudjuk, hogy minden csoda három napig tart, s a „történet”, az „elbeszélés” (legyen bármennyire minimális) előbb-utóbb megtalálja a maga olvasóját. De a történeten kívül mi a közös ebben a három szerzőben? Nos, mintha ugyanaz az életszagúság, életközelség lenne jellemző mindegyikükre (legalábbis szerintem): csendes (vagy ironikusabban: mézízű) napokról, teljesen hétköznapi emberekről írnak, jóformán ugyanazon az objektív, szenvtelen, tárgyiasan leltározó nyelven. Aztán: nem tudom, miért, de az itt olvasható Györffi-novellákról (a már említett kortársakon kívül) nekem folyton Csehov semmi-történetei, nagy magányosai jutottak eszembe. Mert miről is ír Györffi Kálmán? Megszületünk, gyerekek vagyunk, néha szeretnénk megszökni egy másik, sokkal szebb világba (Integetsz majd a túlsó partról), majd lassan felnövünk, szerelmesek leszünk (Mézízű napjaink), családot alapítunk, aztán vagy szétesik a család (Elrohanásaim), vagy együtt maradunk (Csendes hétköznapok), de ebben sincs semmi köszönet, hiszen így is, úgy is egyedül vagyunk (Játékaim, Nagytakarítás). „…reggel felkelek, veszem a cipőmet, hogy felhúzzam, kimászik belőle egy marokra való svábbogár, délben hazamegyek, az asztalon nyüzsögnek a svábbogarak, este bemegyek a fürdőszobába, és megengedem a csapot, hogy megfürödjek, hörög a csap, kövér svábbogarakat pottanyt ki magából, nézem, ahogy lassan telik a kád ezekkel a páncélos hátú, fekete bogarakkal, levetkőzöm és elzárom a csapot, benyúlok a kádba, felkavarom őket, és csendesen belefekszem. Hát ez a magány” – olvashatjuk Györffi Kálmán Az otromba férfiak magányossága című hosszú novellájában (amelyre amúgy maga a szerző hívta föl a figyelmemet, s amelyik most jelenik meg kötetben először!). Vigasztalan világ-e Györffi Kálmán prózájának világa? Szívesen válaszolnám, hogy csak annyira, mint Csehov (vagy Carver, vagy Hajnóczy) világa, de ezzel nem mondanék semmit. Inkább arra kérem a T. Olvasót, hogy – miután elolvasta ezt a Györffi-kötetet – mutasson nekem egy... nem, nem egy igaz embert, hanem egy olyan világot, ahol nem vagyunk menthetetlenül egyedül, „egyedül, akár a sarki fény”… Lövétei Lázár László / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
